Fekete Zsoltnak lenni
Zsolt projektjét nézegetve – az „Apám festett a legnagyobb magasságban” című kiállítását látva – úgy érzem, megpróbál megbékélni, összehangolódni apai örökségével. Legyen szó az iklandi földről (a tájjal, a golffal, az emlékekkel együtt), a művészi életpályáról vagy akár a saját nevéről, Zsolt mintha a család bensőséges dolgaiból állítana össze kirakóst, amelyet mindenki tovább építhet a maga módján. Nem tudom egyértelműen eldönteni, mi az, amit látok: művészi projekt, terápiás gyakorlat, két nemzedék párbeszéde, az önazonosság tisztázása? Vagy mindez együtt? Nem tudom biztosan, de beszállok a játékba. A látott képek nyomán született meg bennem az alábbi néhány gondolat, melyek (látszólag) nem kapcsolódnak egymáshoz. Fűzze össze őket mindenki a kedve szerint.
Nadar könyvéből (Amikor fotográfus voltam) megmaradt bennem egy felkavaró részlet azokról az emberekről, akik először találkoztak a fényképpel. Volt bennük egyfajta tartózkodás, elővigyázatosság, amelyet Balzac megfogalmazott, és amelyet Nadar szokásos iróniájával kommentált. Balzac szerint minden természeti test végtelen sok szellemsorozatból áll, a fénykép csupán megragad, kiragad és megörökít néhányat ezekből a szellemekből – és így a testek elveszítenek valamit a saját lényegükből.
Nem tudom, milyen lehet az apai név terhét hordozni. A genetikai örökséghez (vérem az ő véréből való) jelképes örökség is társul: a tőle örökölt név. A filmben, amelyre írásom címe utal, a művész egy másik művész testében és tudatában él, miközben kiteljesíti saját (művészi) identitását és ugyanakkor a „gazda-személyiség” örökségéből is felhasznál valamennyit. Hol érnek véget a szüleink, és hol kezdődünk mi?
A „fekete” az egyik első magyar szó volt, amit már kiskoromban megtanultam. Vajon érdemes volna (pszich)analizálni Zsolt választását, hogy a fénnyel dolgozzon? Hogy olyan projekteket készítsen, amelyekben a fotó-gráfia és bio-gráfia egymással küzd, párbeszédet folytat vagy eggyé olvad? Fény, gyertya, kockázat és véletlen.
Az a fénykép, amelyen Fekete Zsolt (az apa) megszúrja ujját egy bokorban, a Nagyítás parkbeli jelenetét idézi fel bennem. A fényképezett alany, úgy tűnik, nincs tudatában annak, hogy fotózzák („abban a pillanatban, hogy érzem, figyelnek az objektíven keresztül, minden megváltozik: elkezdek »pózolni«, azonnal másik testet alkotok magamnak, képpé változom” – írja Roland Barthes), a nyers valóságnak ebben a pillanatában. Eszembe jut a (hamis?) mondás, miszerint a fényképezés a valóságot objektíven rögzítő médium, eszembe jutnak az elménkben megszülető spekulációk, melyeket egy-egy ilyen hétköznapi, könnyedén elkapott pillanat hoz létre – és amelyek azt sugallják, hogy a kép valamivel többet, valami titokzatosat, egy „másik igazságot” rejt magában.
Nézem ezt az életteli képet, amelyen Zsolt apja és nővére előtt egy ibolyamező terül el, az apa kezében vasvilla (szándékos utalás Grant Wood American Gothic-jára? Vagy inkább Transylvanian Gothic?), és a tekintetem ösztönösen jobbra siklik, mintha fel szeretné fedezni a dolgok folytatását. Mondják, a fénykép befagyasztja a pillanatot. „Bármennyire is életként próbáljuk felfogni (ez az erőltetett »életutánzás« nem lehet más, mint a halálfélelem mitikus tagadása), a fénykép olyan, mint egy ősi színház, egy Élő Kép, amelyen mozdulatlan, kisminkelt arcokat látunk – azokét, akik már nincsenek közöttünk” (ismét Barthes).
Nemcsak a kamerák fényképeznek. Az emberi szem pontosan ugyanezt teszi. Amikor kamerát használunk/forgatunk, a kép legalább két helyen rögzül: egyszer az eszköz tárhelyében (film, digitális kártya stb.), másodszor a kezelője agyában. Ez utóbbi változatban, természetesen, a pillanat érzelmekkel, érzésekkel, gondolatokkal telített. Csupán a fotósnak vagy operatőrnek jár ki ezzel az előny (vagy inkább hátrány?), hogy a (többé-kevésbé tárgyilagos) fényképfelvétel mindkét valósága hozzáférhető számára.
Golfozni vagy fényképezni (Iklandon vagy máshol) – mindkettő ugyanabban a természetes tájban zajlik, amely nagymértékben befolyásolja e tevékenységeket. Elképzelem, hogy mindkét cselekvés hasonló menetrendet követ: egy stratégiai pillanat, a tényleges, alapos felkészülés az ütésre/lövésre (shot), egy utolsó, koncentrált pillantás a tájra (mely mindkét tevékenység főszereplője), végül a shot végrehajtása, teljes hittel. Ritkán, az életben egyszer sikerül elsőre a lyukba juttatni a labdát (vagy elkészíteni azt a fotót, ami megváltoztatja az ember életfelfogását), de végsősoron maga a folyamat is kellő megelégedéssel tölt el ahhoz, hogy újra és újra megismételjük.
Azt mondják, a fotó és a témája egy testet alkotnak. A szeretett emberek által (testtartásukkal, gesztusaikkal, arckifejezésükkel) megformált fény kilövell a testükből, hogy a fotó megörökítse és azután magán hordozza – „halotti maszk” (Susan Sontag, és ugyancsak ő: „A spektrum egyik végén a fényképek objektív adatokat jelenítenek meg, a másik végén pedig a lélektani science-fiction művek vannak.”). A fényképezés sajátos paradoxona: megmerevíti az élőket és életben tartja az eltávozottakat.
A domb, az út, a fa.
Vízfestményen a domb, az út, a fa.
Visszatérés: A domb, az út, a fa, Fekete Zsolt (az apa), vízfestményen a domb, az út, a fa.
Újrajátszás: A domb, az út, a fák, Fekete Zsolt (a fiú), vízfestményen a domb, az út, a fa.
A domb, az út…
Eugene Smith csak egy volt, és neki csak egy anyja volt – mondja John Berger, összefoglalva az amerikai sajátos művészetét, amelyet a neveltetése és a tanulmányai határoztak meg. Csak egy Fekete Zsolt volt, és neki csak egy fia/apja volt – mintha ezt mondanák az itt látható fotográfiák. Az apa, akit nagyanyja ismertetett meg az akvarellel, tájképeket fest családja körében, közelében a fia; a fiú az apa közelségét fényképezi, diszkréten befoglalva/jelezve a tájat, amely ugyanakkor alapvetően fontos. Család, Táj, Fák (ideértve a családfákat is) mindig együtt vannak, korszaktól függetlenül, olyan bensőségesség fűzi össze őket, amelyet csak ők ismernek.
A táj, a föld, a fák, a halmok, az emlékművek – kulturális jelentéshordozók (mindkét) Fekete Zsolt munkáiban. A művészi megjelenítés célja, hogy kulturális vagy identitásbeli jelentéseket adjon hozzá a világhoz, amelyben élünk. Még egy egyszerű bokor is mintha a hely szelleméről próbálna valamit elmondani. Zsolt (a fiú) hozzátesz ehhez még egy réteget: embereket helyez a tájba, saját ismerőseit, barátait – ezzel egy sajátos, gyakran hipnotikus anomáliát hoz létre (nagyon nehezen tudom levenni a szemem a szereplőkről).
Amikor Zsolt (a fiú) képeit nézem, gyakran az a benyomásom, hogy egy álom bontakozik ki előttem. Más szóval: mintha előbb megálmodná a jelenetet, amelyet le fog fotózni. Úgy tűnik, a képeit ugyanazok „lakják”, akik éjszakai álmait is benépesítik. Az emberek valahogy nem teljesen embermódra viselkednek – inkább emberek látomásainak, álomszerű visszhangjainak tűnnek. Jelentőségteljes az is, hogy szinte mindig szemből és mozdulatlanul ábrázolja őket – a legelső dagerrotípiákhoz hasonlóan, amelyek hosszú expozíciós ideje megkövetelte ezt a dermedt, szoborszerű, időn kívüli testtartást. Nem is tudjuk pontosan, hogy amit látunk, álom-e vagy valóság. Mulandó vagy örök? Valami új, vagy öröktől fogva létező?
Eliodor Moldovan